Volt egyszer egy sefleránk (vagy sugáralália, ha valaki így ismeri). Kaptam Azanyósomtól, mert nála nem ment semmire, nem nőtt, nem szépült. Seflera komám nagyon szerette az új helyét, a hatodik emeleti aprócska, világos lakás napfénytáncoltató könyvespolcát. Szerettem figyelni, ahogy világoszöld pici kis „kezecskéket” növesztett, amikből egyre nagyobb levelek fejlődtek. (Beszéltem is hozzá, de ezt nem taglalom, mert sokan nem értik...)
Szerettem. Került a töve mellé egy támaszték, azon egy csipeszkatica lakott. A szárán műanyag kígyó tekergett, és ha néha eldobálta régi leveleit, a tengerimalacok előszeretettel szedegették össze esténként. Aztán elköltöztünk. Ez a lakás valamivel nagyobb, valamivel sötétebb és valamivel nedvesebb a levegő. A seflera zokon vette ezt. (én is, de ez másik történet) Hiába beszéltem hozzá, hiába ápolgattam, hetek alatt eldobálta az összes levelét, és csak a fás szára maradt meg. Nem volt szívem kidobni, ugyanott, ugyanúgy állt a helyén egy darabig. Elég szomorúan nézett ki, ezért az újrahasznosítás jegyében hasznossá tettem. Kivirágzott újra, de már nem kell locsolnom!
Ékszertartóként funkcionál tovább. Nézzétek csak: ott a Kócosom (az Alma medál és gyűrű), a Mirtusz gyűrűm, a két fciskaságom, Anpebe Emese-karkötője és a többi szépségem. :)
A csipeszfigura macskára pedig azért helyeztem hangsúlyt, mert ugyan e helyen "csak" dísz, de én készítettem! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése