Dugók-pont-kettő

Parafadugók új élete

Nem tudom megmagyarázni, ragadnak hozzám a dugók. Ha valahol a kezembe akad, nálam marad. (nyugi, elkérem előtte!!)

Rengeteg van, de soha nem jutottam el komolyan a gondolatig, hogy bármit is készítsek belőlük. Pontosabban dehogynem, hisz próbálkoztam a parafadugó ékszerekkel, amiből 1-2 medál jár-kel az országban, de tiszavirágéletű volt a kezdeményezés.

Viszont igazán tömbösítve felhasználni csak most gondoltam tovább. Nyilván megnéztem kismillió újrahasznosítási verzét a fördőszobai kilépőtől a dugókból profi módon kirakott portréig....

Aztán a kezembe akadt egy régi keret. Puritán tükröt szerettem volna belőle, de midőn kallódó, keret nélküli 30x25-ös tükröt nem leltem itthon, kézenfekvőbb volt, hogy kitömöm dugókkal. 

Ezt a próbálkozást többszöri nekifutással vívtam meg. Ugyanis mindig abba kellett hagynom, sokszor napokig nem tudtam folytatni. Mindig sikerült szinte hézagmentesen, ügyesen kitölteni a keretet, de felragasztani nem maradt időm. ÉS... de ezt már meséltem az oldalon: A Fiúk azzal szórakoztak, hogy a szemben lévő falon tanyázó rénszarvast kezdték a dugókkal dobálni (naná, hogy azokkal, amik a keretbe voltak már illesztve). Rém jó móka, több vendég is sorra kapott rá a dugódobálásra, ilyenkor napokig kerültek elő parafahengerkék a leglehetetlenebb helyekről a lakásban.

Aztán eljött az én időm, és egy csöndes órán hirtelen felindulásból készre vittem:

Egy kicsit kopott...

...egy kis csipke, egy gomb és újságfecni...

...idekívánkozott egy színes fa gyöngy is...

.....

Készen van...

...falon van.

Egyszerű, vastag kartont szabtam a keretbe, semmi ördöngősség ;)

Variációk kokárdára ...

Nem szeretem a feltűnést. Pontosabban a harsány kitűnni akarást nem szeretem. Az egyedi dolgokat szeretem. Hogy is írjam le a legjobban.... legyen más, de diszkréten... már gyerekkoromból ezt hoztam... barátnőm édesanyja varrta a nadrágjaimat, és amióta a turkálók megjelentek, onnan öltözöm, mert nem szeretem, amikor mellém áll egy ugyanolyan pulóver... nekem saját készítésű, kartonból hajtogatott építőkockáim voltak (Apukám rajztanár, precízen szerkesztette meg a lehető legsokfélébb testet és idomot), saját készítésű játékos polcom (most A Kicsi játékait őrzi) és Anyukám festette játékos ládám volt, és még sorolhatnám a csináld magad mozgalom megannyi jeles emlékét, mely nem csak tárgyi értelemben, de érzelmileg is gazdagított és valószínű, hogy mélyen meghatározta a nézeteimet is.

Ez a kokárda nyomán jutott most eszembe, mert nem vagyok híve a harsány magyarkodásnak sem, én csendben szeretek magyarnak lenni. Viszont bármilyen hihetetlen, én, az anti-uniformizált, a mai napig ragaszkodom március 15-én a kokárdához. Tudom, a csak tiszta forrás... meg az eredetiség... de évek óta nem használom a valódi, nemzetiszín szalagból kanyarított kokárdát. Nagyon sokáig egy apró agyagérmére rögzített szalagot viseltem, aztán volt nemezvirágom, majd filc tulipánom, tavaly egy organzavirágot készítettem, most pedig újragomboltam a trikolort...

Biztosan nem vagyok egyedül...
...
Ugye?

Március 8.

Az utóbbi időben elhanyagoltam a blogot. Hiányzott is, de legtöbbször a földi dolgokra sem marad időm. Igazából nem is gondoltam, hogy rajtam kívül másnak ez feltűnt volna. (Nem igaz, mert ÉletemnekPárja rendszeresen noszogat, hogy mi lesz már, hisz augusztusban írtam az utolsó bejegyzést.)
DE... a minap egy kedves ismerősöm üzenetet írt, hogy folytassam már a blogot, mert kedveli az írásaimat.
Ismeritek az ilyen érzést... amikor csak egy pici fenékberúgás kell ahhoz, hogy valami menjen, hogy sikerüljön, vagy egyáltalán belekezdjünk... (Köszönöm Egérke!)

Épp a nőnapi skizofrénia közepén tört rám az érzés, hogy írni kell, ha meghalunk is...

Mert mit mond a nőnap? Az én korosztályom még boldogan vitte haza a celofánban kornyadozó piros szegfűt, és nem gondoltuk volna, hogy jelképe lesz valaminek, amit manapság ki üdvözöl, ki tagad. És azt sem sejtettük még, hogy védett növény lesz a hóvirág... Nem sejtettünk mi még semmit, csak örültünk a tavasznak.

Van, aki kineveti ezt az ünnepet. A nagyfiamat kivihogták az osztálytársai, hogy 19 éves nagy ló létére bejárta a tanárit egy kosár primulával. (biztosan stréber!?)
A mai lányok nem értik már így.
A mai lányokat nem látom virággal billegni a nőnapon iskola után.
(Legalábbis nem ez az általános)

Tegnap nagyon sok köszöntést kaptam. Megköszöntött a főnököm, felhívott több férfi klubvezető, és egy nagyon kedves esemény részese voltam.  A fotósaink kiállítást szerveztek a hölgy tagoknak, egy pici ünnepséggel egybekötve köszöntötték őket, nőket (és engem is beállítottak a sorba :) )

Megbizonyosodtam róla, hogy él még ez a szép ünnep (is), mikor a hétköznapi rohanásban megállhatunk egy picit. A megszokott puszikon és öleléseken túl is figyelmet kapunk.
... Amikor a reggeli kávé mellé csokivirágot kapok, amikor dörmögve megölelget A Nagy, majd megdézsmálja a csokimat A Kicsi, felcsönget a bátyám és felhív az Apu...

Szóval... legyen mindenkinek olyan szép a mai/nőnapja, mint az enyém :)

Egy sajátos virágot hoztam nektek erre az alkalomra. Saját ötlet, saját fotó. Isten éltessen minden nőt (és boldog nőnapot minden Zoltánnak is :D )