Nem szeretem a feltűnést. Pontosabban a harsány kitűnni akarást nem szeretem. Az egyedi dolgokat szeretem. Hogy is írjam le a legjobban.... legyen más, de diszkréten... már gyerekkoromból ezt hoztam... barátnőm édesanyja varrta a nadrágjaimat, és amióta a turkálók megjelentek, onnan öltözöm, mert nem szeretem, amikor mellém áll egy ugyanolyan pulóver... nekem saját készítésű, kartonból hajtogatott építőkockáim voltak (Apukám rajztanár, precízen szerkesztette meg a lehető legsokfélébb testet és idomot), saját készítésű játékos polcom (most A Kicsi játékait őrzi) és Anyukám festette játékos ládám volt, és még sorolhatnám a csináld magad mozgalom megannyi jeles emlékét, mely nem csak tárgyi értelemben, de érzelmileg is gazdagított és valószínű, hogy mélyen meghatározta a nézeteimet is.
Ez a kokárda nyomán jutott most eszembe, mert nem vagyok híve a harsány magyarkodásnak sem, én csendben szeretek magyarnak lenni. Viszont bármilyen hihetetlen, én, az anti-uniformizált, a mai napig ragaszkodom március 15-én a kokárdához. Tudom, a csak tiszta forrás... meg az eredetiség... de évek óta nem használom a valódi, nemzetiszín szalagból kanyarított kokárdát. Nagyon sokáig egy apró agyagérmére rögzített szalagot viseltem, aztán volt nemezvirágom, majd filc tulipánom, tavaly egy organzavirágot készítettem, most pedig újragomboltam a trikolort...
Biztosan nem vagyok egyedül...
...
Ugye?
Biztosan nem vagyok egyedül...
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése