No, hát túl vagyok egy újabb ovis vírus letesztelésén. Azt már kezdem megszokni, hogy amin a gyerekek két nap alatt túl vannak, az nekem legalább 4, mire újra csatasorba állítható vagyok. ÉletemnekPárja jobban veszi ezeket a megmérettetéseket.
Két nap KO után kimondottan hálás voltam, hogy hétvége jön és nem kell újabb napokat kiesnem a munkából. Ma már egész emberien érzem magam, de délelőtt, mikor A Kicsivel lementem sétálni, olyan fantasy-szerűen fényes és gyors volt a külvilág, eléggé le voltam lassulva és sorra rácsodálkoztam a rámcsodálkozó arcokra. Zöld vagyok, vagy mi?!
De legalább egy kiskutya biztatóan megnyalogatta a bokámat, és mosolyogva rám köszönt a gazdája, bár ő is kicsit hosszabban nézett a szemem közé, mint szokás.
Túl nagy távolságra nem merészkedtem, hát leültünk egy árnyas padra. Ő játszott mellettem egy táskányi robottal (ugye, a fantasy...) én meg próbáltam nem túl szétcsúszva támasztani a fejemet és közben az járt ebben a rettentő nehéz masszában, hogy ha most még hánynék is egyet, biztos, hogy azonnal csupa ismerős arc jönne arrafelé...
Nem tartozott a legkönnyebb óráim közé ez a bizonyos padon üldögélés, de szerencsésen hazaértünk és mielőtt ledőltem, véletlenül belepillantottam a tükörbe, basszus, tényleg zöld vagyok!...
